Fémek

A nagy elektromos- és hővezetőképességgel, nyújthatósággal és alakíthatósággal, valamint magas fényvisszaverő-képességgel jellemzett fémek egyik legrégibb meghatározása a középkor híres alkimistájától, Gebertől (teljes nevén: Abu Abdallah Dsafár ibn Muhammed al Szadik, i. u. 699-765.) származik, aki fémeknek az egymással keverhető, megolvasztható és minden irányban nyújtható testeket tartotta. Hozzá hasonlóan az alkimisták többsége a fémeket két alapanyagból - kénből és kénesőből (higany) - állónak gondolta. „Az első a színt, a második a fényt, nyújthatóságot és olvaszthatóságot kölcsönzi. Vagyis minél durvábbak és tisztátlanabbak ezek, annál nemtelenebb a fém, tehát csak tisztítani, finomítani kell őket, hogy a nemtelen fémek nemes fémmé (arannyá, ezüstté) váljanak.” – olvashatjuk a Pallas nagy lexikonában.


A fa- és kőeszközök használata után a fémek felfedezése és megmunkálása a korábbinál hatékonyabb élelemszerzést és fegyverkészítést eredményezett, ezért a fémek eredetileg a hatalom, az erő, a gazdagság kifejezői voltak, a nemesfémeket ékszerek készítéséhez, ruhák díszítésére használták. A fémmegmunkálás mestereit, a kovácsokat nagy tisztelet övezte.

A Gebertől idézett vélekedés általánosan elfogadott volt, „tisztaságuk” és egyéb tulajdonságaik alapján a fémek között sorrendet állítottak fel; a hierarchia alján az alacsony olvadáspontú, „tisztátlan” ólom, tetején az ezüst és az arany álltak.

A fémek értéke szerinti sorrendben következnek egymás után a különböző világkorok is. Az aranykor a földi Paradicsom, az ártatlanság, a tökéletes harmónia időszaka, amikor Kronosz uralkodott. Az ezüstkorral már vége szakad az örök tavasznak, az ember megismeri a jót és a rosszat, s az ítéletet. A vaskort már a pusztulás jelenetei jellemzik.

Kínában a fém az öt elem egyike, de ugyanez szó gyakorta aranyat is jelent. A fémhez az égtájak közül a nyugat, az évszakok közül az ősz, a színek közül a fehér kapcsolódik. A legértékesebb fémnek régen az ezüstöt tekintették, a szertartásokon használt eszközök anyaga a bronz volt. A fémek, mint a fegyverek alapanyagai, a hatalmat is jelképezték. Az ércek közül a magas higanytartalmú cinóbert tartották a legtöbbre, amelyet, mint varázserejű anyagot, az elixírkészítésnél is felhasználtak.

Az ősi Skandinávia pogány lakói valamikor erősen hittek egy, a vas és acél megmunkálásában jártas, törpe iparos nemzetség létezésében, akik harci szerszámokat, eszközöket gyártottak a földalatti műhelyeikben. Mitológiáikban ezek az apró mesteremberek magányos sziklákon laktak, és a néphiedelem szerint, ha valaki véletlenül összeakadt valamelyikükkel, elég volt, ha gyorsan egy fémdarabot dobott a törpe és a lakóhelye közé, ezzel megakadályozta, hogy visszatérhessen az otthonába, és ezt követően bármit kívánt, a kívánsága teljesült.

A francia kanadaik a szentjánosbogarak ellen - akikre, mint a sátán apró fényes lurkóira, különösen babonás szemmel tekintettek - a vasat és az acélt tekintették a leghatékonyabb védelemnek. A legközelebbi kerítésbe (palánkba) egy kést vagy egy tűt szúrtak, abban a hitben, hogy ezzel megvédelmezik a későn érkező vendégeket ezekkel a rovarokkal szemben, ugyanis azok, vagy megsértik magukat a késsel, vagy a tű fokán való áthaladás próbálkozásaitól annyira kimerülnek, hogy átmenetileg veszélytelenné válnak.

Bár általánosan elterjedt elmélet volt, hogy a vas a meteoritokból származik, vagyis földönkívüli eredetű, az ókor népek a felfedezését a kedvenc isteneiknek vagy mitológiai hősüknek tulajdonították: az egyiptomiak Oziriszt, a rómaiak Vulcanust, a teutonok pedig Wodant vagy Odint tisztelték ezért.

Kezdetben a vas használata - színtelen külseje és merevsége miatt - korlátozott volt a művészetekben. Emellett a rómaiaknál bizonyos vallási előítéletek is e fém ellen szóltak, melynek használatát számos szertartásban tiltották. Ennek fő oka az volt, hogy a vasból (acélból) készült fegyvereket - kardokat, késeket, harci bárdokat, lándzsahegyeket stb. - tartották felelősnek a vérontásért.

A Közel- és Közép-Keleten dzsinnekként ismert mitikus démonok állítólag már a vas puszta nevétől is elmenekültek; és az arabok, amikor a sivatagban rájuk tört a számum, a gonosz szellemek távoltartására a „vas, vas” szavakat kiáltották. Mivel dzsinnek a kőkorszak teremtményei voltak, logikusan feltételezték a vasról, hogy ártalmas rájuk.

Skandináviában és a többi északi ország hiedelemvilágában a vas hagyományos védőtárgy a varázslók mesterkedései ellen. Rontáselhárító fémként használták a kínaiak is, a rájuk vadászó női démonok elűzése érdekében, a ruhájukon kívül kabalatárgyként egy kis ekevasat hordtak, és egyes fákba hosszú vasszögeket vertek.

A írek amulettként hajlított lópatkó-szögeket akasztottak gyermekeik nyakába, a teuton folklórban általánosan elfogadott volt az a babona, hogy a véletlenül talált lópatkószög a tűzhelybe beverve elősegíti, hogy az ellopott javak visszakerüljenek a jogos tulajdonosukhoz. Írországban a vasat még a 19. század végén is szentnek és szerencsét hozónak tartották.

Fémről álmodni erőt és szilárd jellemet jelez, de szimbolizálhatja a társadalom embertelen oldalát is.