Halál

Ma már tudjuk, hogy a halál, mint biológiai jelenség az életfolyamatok - minden általunk ismert élő szervezetben bekövetkező - teljes és visszafordíthatatlan megszűnése. Bár az emberi halál pontos meghatározása - a különböző kultúrák, vallások és jogrendszerek eltérő megközelítése miatt - máig ellentmondásos maradt, a korszerű orvostudomány értelmezését, mely szerint a halál beálltának legjellemzőbb ismérvei az agyközpont működésének hiánya és az önálló légzés képességének visszafordíthatatlan megszűnése, ma már kevesen vitatják.


Vallási és lélektani oldalról vizsgálva a kérdést, már közel sem ilyen egyértelmű a választ; egyrészt különbséget kell tennie a halandó test és a halandó lélek között; másrészről bizonytalanná teszi a megítélést a különféle csoportok, társadalmak és egyének ellentmondásos és félelemmel teli viszonya a halálhoz. Mivel az elmúlás lehet gyors vagy lassú, várható vagy meglepetésszerű, könnyű vagy fájdalmas, okozhatja baleset, erőszak, betegség vagy öregség, az emberiség, akárcsak az élet többi lényeges kérdésével szemben, a halállal összefüggésben is tele van bizonytalansággal és ellentmondásos elképzelésekkel. A halál a modern természettudományok kialakulásáig természetfölötti, mitikus dolog volt a mindennapi ember számára, nem véletlen, hogy az eredetéről szóló mítoszok majd’ minden nép hitvilágában megtalálhatók. Sokféle magyarázat szól a fölfoghatatlan halálról. A vallásos hagyományoktól, kultúráktól, társadalmi fejlődés fokától függően ezek a legkülönfélébbek lehetnek: például az emberek azért halnak meg, mert: egyszer meghalt egy ember, azóta valamennyi ember halandó; az isten ezzel bünteti őket, bűneikért, engedetlenségükért, vétkeikért; a halhatatlan istenektől ez különbözteti meg őket; régen is meghaltak, de ismét életre tudtak kelni, ezt a képességüket azonban idővel elvesztették. Az ókori Egyiptomban abban hittek, hogy Ozirisz isten halhatatlanná képes tenni a hívőit; először a fáraók részesültek ebben a kegyben, majd a köznép is.

A halálra vonatkozó magyarázatok egyéb fellelhető motívumai, az újra és újra meghaló és megújuló Hold, az évenként levedlő és megfiatalodó kígyó. Az ausztrál aranda törzsbéliek szerint egyszer élt egy ember, aki meghalt, eltemették, de hamarosan gyerekként feltámadt, és - akárcsak a Hold meg-megújulása - ez a születés-elmúlás állandóan ismétlődik. Óceániában úgy tartják, hogy a vedlő kígyóhoz hasonlóan, valaha az embereknek is volt fiatalodási képességük, de elvesztették, azóta halandók.

Az afrikai emberek képzetében a legfelsőbb lény állat képében egy hírnököt küldött hozzájuk, hogy mondja meg nekik, meghalnak, de feltámadnak. Az egyik hiedelem úgy szól: Isten a kaméleont azzal a hírrel küldte az emberekhez, hogy halhatatlanok lesznek, a gyíkot viszont azzal, hogy halandók. A kaméleon megpihent útközben, így a gyík érkezett elsőként. Miután elmondta az isteni üzenetet, a halál megjelent a földön. Egy másik spekuláció azt állítja, hogy az emberek azért nem lettek halhatatlanok, mert átaludták a nekik szánt halhatatlanságot.

Az amerikai indiánok azt hiszik, azért halnak meg az emberek, mert selejtes, rossz anyagból készültek; hogy ne népesedjen túl a világ; vagy hogy élvezhetőbb, jobb életet éljenek.

Az európai népek elképzeléseiben és szokásaiban a halál, mint öregasszony, vagy mint kaszás csontváz jelenik meg. A húsvétkor tűzbe dobott farsangi bábut is halálnak nevezik. A régi rómaiak a halált fogcsikorgató szörnynek hitték, aki marcangolja áldozatát. A középkorban borzalmas öregember vagy asszony képében ábrázolták a halált, aki fekete lovon vágtatva lenyilazza az embereket. A németek a halálról azt hiszik, hogy hímnemű, a szlávok meg azt, hogy nőnemű. A mesék hősei a halált úgy tévesztik meg, hogy zsákba dugják a fejüket.

A halálról, mint nehezen felfogható, érthető jelenségről, elfogadhatatlan állapotról, az emberek körében számtalan felfogás, szokás, babona alakult ki, elsősorban a haldokló megsegítése érdekében, a haldoklás megkönnyítése, a halál elfogadása kapcsán. A németeknél, ha egy halálosan beteg ember sokáig haldoklik, kínlódásának lerövidítése érdekében, egy asztalt el kell mozdítani a helyéről, vagy egy cserepet kell megfordítani a háztetőn. A lengyelek annyira félnek a váratlan haláltól, például baleset vagy erőszakos cselekmény okozta haláltól, hogy amikor elátkoznak valakit, hirtelen halált kívánnak a számára.

Ha ugyanabban a családban rövid idő alatt több haláleset fordul elő, az összes életben maradtra, még a kutyára, macskára, tyúkokra is, sőt arra is, aki bejön a házba, egy fekete szalagot kell kötni, ami megakadályozza, hogy a halál tovább terjedjen. A nagy esőcseppek arra figyelmeztetnek, hogy éppen most halt meg valaki.

Az indonézeknél, aki minden ok nélkül sokat jajgat, a szüleinek a gyors halálát okozhatja. A vietnamiak mélyen hisznek abban, hogy az embernek otthonában, a családja körében kell meghalnia. Szerencsétlen dolognak tartják, ha valaki a családjától távol hal meg. A kórházban fekvő beteget, amikor kiderül, hogy meg fog halni, sietve hazaviszik.

A világ számos országában élő hiedelmek közül: ha valakinek nagy szenvedést jelent a haldoklás, le kell fektetni a ház folyosóján vagy az előszobában, esetleg három cserepet fel kell tolni a tetőn, ezáltal a haldoklónak könnyű halála lesz. Ha a beteg ember meg szeretne halni, akkor a ház összes ablakát ki kell nyitni, vagy a házban lévő összes üres tárgyat meg kell tölteni, utána lefelé kell fordítani, hogy a lélek szabadon távozhasson, és sehol se bújjon el. Továbbá el kell távolítani, fel kell rázni, vagy ki kell önteni az összes ecetet és bort, a madárkalitkát máshol kell felakasztani, a tehenet, bikát, lovat, másképpen kell megkötni, és a méhkasokat el kell vinni máshova. Az éppen elhunytat sokfelé sajnálni, siratni sem szabad, mert újra feléledhet, és másodszor sokkal nehezebben halna meg.

A szlovákiai Vápenik öregei szerint, ha egy falusi ember éjszaka halt meg, a sorsa úgy akarta, hogy ne a mennyekbe kerüljön, ha viszont reggel érte a halál, az azt jelezte, hogy a rokonai jól gazdálkodnak a vagyonával. Ha náluk valaki: ökölbe szorított kézzel hal meg, arra utal, hogy a birtokát el fogják herdálni; a húsvét előtti szent héten hal meg, tárt karokkal várják a mennyekben.

A halott lelke nem tud távozni a testéből, és a mennyekbe jutni, ha a zárak közül valamelyik be van csukva a házban. Aki nagypénteken vagy karácsony éjszakáján halálozik el, egyenesen a mennyországba jut, mert ilyenkor a mennyek kapui nyitva vannak. A katolikusok hisznek abban, hogy a halál nem jelent elmúlást, az eltávozó csak hosszú útra indul, másvilágba költözik.

A zsidók a halált ugyanúgy tisztelik, mint az életet. Úgy vélik, a halál eljövetelekor az embereknek számot kell adniuk minden cselekedetükről, amelyet életükben tettek. A szefárd zsidók a halál angyalának megtévesztésére megváltoztatják a haldokló ember nevét.
Ha a halott ruháját nem mossák ki gyorsan, nem lesz nyugalma a sírban. Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, a gabonát össze kell lapátolni, a bort fel kell rázni, mert egyébként az elvetett gabona nem kel ki, a bor pedig megsavanyodik.

Egy megmosolyogtató vápeniki babona szerint, ha valaki esős napon hal meg, arról feltételezik, hogy nagyon szerette az itókát, különösen a likőrt.