Legyező

A hűs szellő keltésére, a test hűtésére, a tűz élesztésére, a rovarok elkergetésére, szertartási célokra, vagy a divatos öltözékek kiegészítőiként, esetleg szobadíszként használt legyezők ősidők óta ismertek.


Legkezdetlegesebb alakja nyélhez erősített, összekötözött tollból, szőrből, vagy növényi rostokból készült, mely bozontos állati farkhoz hasonlított. Az egyiptomi és perzsa festményeken előforduló legyezők egy szál, hosszú, lekunkorodó végű, tollból állnak, és elsősorban a rovarok elleni védekezésre szolgáltak. Az ókori keleti népeknél általános volt a pálma vagy lótusz leveléből és virágából készített legyező. A görög és római nők az előbbi mellett tollakból készült legyezőt is használtak. A kínaiak és a japániak régi időtől fogva festett papírból készítik levél alakú legyezőiket, a papírt gyakran bambusznádból való bordákra feszítik.

A legyező kultusza nem szűnt meg, manapság is igen sok van forgalomban. Mindennapi életükben elsősorban a kínaiak és a japánok használnak sokféle legyezőt. A kínaiak által feltalált papírlegyezőket a japánok technikailag megújították, finomították, kicsinyítették; például az összecsukható legyező az ő találmányuk. Kínát már az 1500-as években ellátták legyezőkkel, sőt Európába is exportáltak.

A japán legyezők a vallásos ceremóniák, udvari öltözetek tartozékai, de szerepet játszanak a hagyományos színpadi táncokban, a drámák, különösen a kabuki színészek kifejező kellékei. Számos rítushoz használják, a teaszertartásokon és a temetéseken egyaránt fellelhetők. Félkör alakú legyezőik olyanok, mint a szent Fuji-hegy, szemet gyönyörködtetőek. Japánban a legyezést a testetlen valóság meghívásaként, megragadásaként fogják fel, az összecsukható legyezők zsebre vágásával pedig úgy vélik, a valóság megőrzésére tesznek szert.