Makulomancia

A makulomancia, melyet - az angol mole szó után - moleoszkópiának is hívnak, a test különböző részein megjelenő lencsék vagy anyajegyek (melyeket orvosilag rendszerint sebészi beavatkozás nem igénylő jóindulatú naevusként osztályoznak) értelmezésének - állítólag Hippokratész által kifejlesztett - rendszere. Az elnevezés a folt vagy szeplő jelentésű latin macula szóból származik. Az anyajegyeknek különös okkult jelentőséget tulajdonítottak a régi időkben, és szisztematikus - a karaktert és a jövendőt leíró - interpretálásuk főként a 17. és 18. században volt igen népszerű.

Az anyajegyekkel kapcsolatban számos hiedelem létezik, és részben ezeket is felhasználva, a moleoszkópia létrehozta a divinációnak (jövőbelátásnak) egy rendszerét, mely az anyajegyek karakterén, pozícióján és asztrológiai kapcsolatain alapszik. A néphitben a torkon található anyajegy például jó szerencsét jelez, viszont ha a homlok baloldalán, a haj közelében jelenik meg, ellenkező a jelentése. Ha az állon, a fülön vagy a nyakon van, jómódot, a mellen azonban szegénységet prognosztizál.

A test különböző részein megjelenő anyajegyek jelentése meglehetősen változatos: egy asszony lábain vagy kezein – sok gyerek; egy férfi vagy egy asszony jobb karján és vállán – ledérség, nagy kéjvágy, bujaság; a bokákon és a lábfejen – férfi esetében szerénység, asszonynál kurázsi; a térdeken vagy a térdek közelében – gazdagság és erényesség; asszony bal térdén – sok gyermek; combjain – nagy szegénység és boldogtalanság. Egy Nottinghamshire-ből (Anglia) való régi népi rigmus szerint az anyajegy még a későbbi pozícióra, rangra is hatással lehet. („I have a mole above my right eye,/And shall be a lady before I die.”, nyersfordításban: „A jobb szemem fölött anyajegyet viselek,/és még mielőtt meghalok, úrnő leszek.”)

Egy másik hiedelem szerint az anyajegyekből kinövő szőrszálak szerencsét jeleztek előre. Olyan értelmezés is létezett, mely az elhelyezkedésük mellett, elsősorban a születés időpontja alapján határozta meg az anyajegyek jelentését. A 17. és 18. század nagy boszorkányságüldözése idején a veleszületett foltokat, anyajegyeket, szemölcsöket, ha megszúrás esetén nem véreztek, a „gonoszság”, vagy a „boszorkányság” jeleként értelmezték. A hírhedt Matthew Hopkinshez (1620-1647) hasonló boszorkányvadászok tűszúrást használtak a boszorkánygyanús asszonyok azonosítására.

Az anyajegyeket, lencséket, szemölcsöket egy vékony, hegyes tőrrel, vagy hosszú tűvel szúrták meg, s ha a gyanúsított nem érzett fájdalmat, vagy a szúrás nyomán nem buggyant ki a vér, az illetőt boszorkánynak minősítették. Néhány túlbuzgó önkéntes annyira vágyott a sikerre, hogy speciális, üreges nyelű, becsúszó pengéjű tőrt készített a vizsgálathoz, garantálva, hogy az eszköz használatakor ne legyen vérzés és a boszorkánysággal vádlott hölgy se érezhessen fájdalmat.