A szinte mindenütt honos nád a Földközi-tenger keleti részén - elsősorban Egyiptomban - a királyi hatalom megtestesítője volt, ezzel szemben a kereszténységben a béketűrésnek, az igazságosságnak a szimbolikája. A keleti keresztényeknél a feltámadás hármasságát - a nád, a liliom, a tölgyfalevél - ábrázolja, a feltámadást a liliom, a gyengeséget a nád, s az erőt pedig a tölgy képviseli. A közép-amerikaiak körében a náddal asszociálják az aszályt, valamint az elmúlt ifjúságot és az éltető erőt.

Az Európában és Ázsiában termő, fakózöld levelű, lilás, zöldes virágú, fényes fekete bogyójú - egyes helyeken farkasbogyónak, ördögszőlőnek, farkascseresznyének és bölénymagnak is nevezett - nadragulya, erősen mérgező növény.

A nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülési ideje. Ezt az időszakot, Szent negyven napnak vagy negyvenelésnek is mondják. A negyvenelés azt jelenti, hogy hamvazó szerdától húsvétig, mindössze negyvenszer esznek, naponta csak egyszer, kizárólag hideg ételt. Ezen időszak során tartózkodni kell a dohányzástól, a szeszes italok fogyasztásától, a férfiaknak pedig a borotválkozástól.

Naprendszerünk központi csillaga, a fény és az árnyék ura, a Nap. A busmanok képzeletében a Nap nem más, mint egy égre feldobott, tündöklő hónaljú ember, aki ha felemeli a karjait, fény árasztja el a Földet, ha lefekvéskor leereszti, sötétség borul a világra. Az erdélyi gyergyóiak a Napot, Isten arcának vélik.

A Közép-Amerikában még ma is sokfelé vadon élő napraforgót, olajban gazdag magvaiért, az indiánok már 3000 éve termesztették. Amerika őslakói imádott napistenük szimbólumaként tisztelték. A régi Mexikóban - a spanyol hajósok beszámolói alapján - a napisten azték papnői napraforgó koronát kaptak, melyet mindenhová magukkal vittek, az arany ékszereiket pedig napraforgó motívumok díszítették.

A nappal aktív élőlények számára - a homo sapienst is ideértve - a nap természetes módon hajnalban kezdődik, és napnyugtakor végződik. Azonban a különböző tradíciók, valamint a tudományos ismeretek hatására a természetes naphatárokat újabbakkal váltották fel, s ma már az egyes népek, népcsoportok - vallásuktól, kulturális gyökereiktől és természetszemléletüktől függően - különböző időpontra teszik a nap kezdetét és végét.

A személyek egyedi megjelölésére használt szóhoz (szókapcsolathoz) társult jelzők, mint a híres, hamis, dicső, ismert, jeles, halhatatlan, történelmi, fölvett, védett, idegenszerű, jó hangzású stb., alapján az emberek számára mindig fontos volt a nevük. Már az ősember is ragaszkodott hozzá, a saját tulajdonának érezte. A mai embernek a tulajdonneve ugyancsak sokat jelent, ez határozza meg az egóját, ezzel különbözteti meg magát a többi embertől. Nevük kigúnyolását, szidalmazását, átkozását durva sértésként, míg dicséretét, felmagasztalását elismerésként élik meg az emberek. A halott nevének kimondásával pedig az elhunyt szelleme idézhető meg.

A vöröses árnyalatú fának még szélcsendben is rezegnek a levelei, innen kapta nevét a rezgő nyárfa. Számos vidéken - mint például az észak-afrikai, észak-amerikai, szibériai, Volga menti, Altáj-vidéki népeknél, valamint a baltiaknál, a szlávoknál, germánoknál, keltáknál - a nyárfát negatívan ítélik meg, sőt nem ritka, hogy átkozott fának tekintik. Mindez azért alakult így, mert a teremtés után, az Isten által kiszabott feladatból a nyárfa nem valósított meg semmit sem.

A kedves formájú, sárgás-fehér kérgű, csüngő vesszőjű nyírfa számos hagyományban szimbolizálja a ragyogást, a tisztaságot és a nőiességet, de jelképezi a fényt és a homályt is.