Özvegyek

A világ számos részén a társadalom az özvegyeket számkivetettként kezeli, kitaszítottnak minősülnek, különösen a megözvegyülésük után vonatkozik rájuk sok kirekesztő, megalázó szabály.


Kolumbiában az özvegyeknek - férfiaknak és nőknek egyaránt - gyászidejük alatt elkülönítve kell élniük, testüket és fejüket kezükkel nem érinthetik meg; minden általuk használt edényt tilos másnak használnia. Az észak-amerikai indiánoknál, az özvegy nőknek száraz fűből font nadrágszerű ruhát kell viselniük, hogy ne kísértse meg őket a gonosz szellem.

A Fülöp-szigetek nyugati részén, az özvegyek hét vagy nyolc napig nem hagyhatják el otthonukat, legfeljebb éjjel mehetnek ki, amikor nem találkoznak senkivel sem. Úgy tartják, aki a gyászoló özvegyre rátekint, azonnal halálos veszedelembe kerül. Ennek elkerülése végett az özvegyeknek bottal kell ütögetniük a fákat, amelyek a feltételezések szerint ezután mind kiszáradnak.

Új-Guineában az özvegy férfiakat egyenesen kitaszítják a társadalomból, nem mutatkozhatnak nyilvánosan, nem művelhetnek kertet. Kénytelenek magas fűben vagy bozótban rejtőzködni, ha nő közeledik, nehogy kísértésbe essenek. Sem az özvegy férfi, sem az özvegyen maradt nő nem pótolhatja elvesztett élettársát.

Afrikában a házastárs halála után az életben maradott özvegy szexuálisan egy ideig köteles megtartóztatni magát. A gyász letelte után azonban ismét házasságot köthet. A gaboni bambák a gyász végeztével vad, erotikus tánccal kísért orgiát rendeznek, ezután az özvegy minden múltjára emlékeztető tárgyat darabokra tör, hogy ezáltal visszanyerje szabadságát.

Az indiaiak az özvegyasszonyokat különösen kedvezőtlennek ítélték meg. A megpróbáltatásokkal sújtott özvegyasszonyoknak tiltott volt a részvétel az olyan ceremóniákon, amelyek valamilyen jóval kecsegtettek, mert azt tartották, hogy jelenlétük kedvezőtlenül befolyásolja azok sikerét. Hasonló okokból vigyáztak a mennyasszonyra, nehogy meglásson egy özvegyembert. Az indiai özvegyek azért éltek elkülönítve, hogy maguk készítsék el a saját ételüket, amelyben nem szerepelhetett hús, hagyma, fokhagyma vagy más fűszer, mert ezek mind izgatószernek minősülnek, az özvegyekkel szemben viszont elvárás az, hogy elfojtsák a szenvedélyeiket. E szabályok némelyike még ma is él.

Indiában, noha tiltott, de még olykor él a szati hagyománya, amelynek során a megözvegyült asszonyok férjük halotti máglyáján vagy nem sokkal férjük halála után önként elégetik magukat.

Valamikor szokás volt a dzsauhar is, amikor a feleség azért áldozta fel magát, mert érezte csatába küzdő férjéről, hogy közeleg a halála. Ez a tradíció abból az ősi hitből táplálkozott, hogy a meghalt férjnek éppúgy szüksége van feleségére a túlvilági életben, mint az e világiban. A szatiról szóló óind történet úgy szól: amikor Szati istennő elutasította az anyja által neki választott férjet, hogy az igazi vőlegényét kijelölje, Szati a levegőbe dobta virágfüzérét, ami kívánságának megfelelően Siva isten nyakába hullott. Az anya azonban nem nyugodott ebbe bele. Szati elkeseredett megaláztatásában tűzbe vetette magát. Szati megégett testével, Siva addig kóborolt a világban, mígnem Vísnu felaprította a tetemet, ahová annak a darabjai lehullottak, zarándokhellyé váltak.

Az özvegyasszonyok - ha csak nem vagyonos családból származtak - nálunk is számos hátrányt szenvedtek. Szokásban volt, hogy a fiatalabb, de már gyermekes özvegyasszonyt, a meghalt férj legénytestvéréhez vagy közeli rokonhoz újra férjhez adták. Az özvegyasszony új házasságot már csak öreglegénnyel, gyermekes özvegyemberrel köthetett, lakodalmat nem tartottak a hivatalos szertartás után. Az özvegyasszonynak szerény öltözetűnek, visszahúzódónak, igénytelennek kellett lennie. Nyilvános mulatságokon mértékkel vehetett csak részt, új házasságkötési szándékát csak közvetett jelekkel nyilváníthatta. A legsúlyosabb megkülönböztetést viszont az jelentette, hogy az özvegyasszonyt a férfiak olyan személynek tartották, akivel könnyen lehet szexuális kapcsolatba kerülni.