Opál

A színtelen, fehér vagy színes, gyakran tarka csillogású opált az ókorban élt római természettudós, az idősebb Plinius (23-79) a legnemesebb drágakőnek tartotta.


William Shakespeare, a Vízkereszt, vagy amit akartok című komédiájában pedig egyenesen a drágakövek királynőjének nevezte. Az eddigi legnagyobb súlyú nemesopálra a vörösvágási bányászok találtak rá. Egykoron Magyarország volt a kő legjelentősebb exportőrje, elsősorban az Eperjes-Tokaji hegylánc trachitjában, a mai Szlovákiában, Sáros és Zemplén vármegyék határán, Kassa és Eperjes között levő területen, Vörösvágás (Cservenica) és Dubnik községek határában bányászták a nemesopált.

A középkorban még szerencsésnek tartották, később azonban az opálról elterjedt az a hiedelem, hogy balszerencsés ékkő, kivéve, ha olyan ember viseli, aki októberben született, vagy ha az illető gyémántokkal együtt hordja. Különösen balszerencsés, ha jegygyűrűben van.

Másrészről viszont az opált a hűség, a vallásos áhítat, az ima szimbolikájának tekintik. Ha meghal a tulajdonosa, elveszíti a kő a fényét. A hiedelem szerint viselőjét képes láthatatlanná tenni. Távol tartja a rontástól. Méreg jelenlétében elhomályosodik. A fekete opálok szerencsét hozóak, ám önző embernek nem ajánlott a belőle készült amulett viselete. Ha viszont arra érdemes, jószívű személy használja amulettként, látnoki képességekkel ruházza fel a viselőjét.

Gyógyhatásai közül javítja a látást, védi a szemet; erősíti a csontrendszert; enyhíti a májproblémákat; oldja a depressziót; csillapítja a hangulatváltozásokat. Könnyít az olvasási zavarokkal küszködőkön. Segít a szőkéknek, hogy a hajuk színe sokáig megmaradjon.

Ha nedves vattában tárolják megelőzhető a kő elöregedése, és sokáig megmarad az eredeti csillogása.