Szag, szaglás

A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint a szag általában valamely anyagból párolgás vagy kiválás útján a levegőbe jutó és a szaglóidegekre ható illó részecskék, illetve gáznemű anyag(ok) által keltett érzet. Megkülönböztetendő az illattól, amely rendszerint illóolajokból eredő jó, kellemes szag. A szaglás viszont egy cselekvést, a szag érzékelését jelenti. A különféle szagok vagy illatok érzéséhez az szükséges, hogy a szagot vagy illatot hordozó anyag molekulái az orrba jussanak, és a szagérzékelő sejtek receptoraiban ingerületet keltsenek. Mivel a szaglószervünk működésének részletes, tudományos igényű leírása viszonylag új keletű, nem csoda, hogy a különféle szagok és illatok hatásával, illetőleg az érzékelésükkel kapcsolatosan számos babona és hiedelem született az elmúlt évezredek során.

A néphit szerint azoknak a szaglása a legtökéletesebb, akiknek nagy, csaknem a szájukig leérő, de sem nem túl nedves és sem nem túl száraz az orruk. Azt is mondják, hogy aki a temetésen megszagolja a virágokat vagy a koszorúkat, elveszíti a szaglóérzékét.

Nem szerencsés friss agyag szagát érezni, vagy elképzelni, mert azt jelenti, hogy hamarosan egy barát vagy rokon haláláról kapunk hírt. Ugyancsak balszerencsés parfümöt locsolni a ruhánkra, amikor először viseljük azt. Ugyanez vonatkozik a temetésen, a halotti búcsúztatón viselt gyászruhára is.

A régiek szerint a félénk férfiaknak tartózkodniuk kell a magnólia eszencia használatától, mert az elősegítheti másokban a harcias szenvedélyek kialakulását. A bergamott rendszeres használata viszont kifejezetten ajánlott, ugyanis vele a léha és túlságosan fesztelen lélek olyanná alakítható, amilyen a mély gondolkodású meditatív személyre jellemző.

Furcsamód a szelíd liliom illata állítólag a makacsság, konokság erősödését okozza. Sokan pedig a fokhagymagerezdekből készült párlatnak tulajdonítják a becsületes gondolatok mételyező, rágalmazó szándékká váló eltérülését.

A parfümöket előszeretettel használták és használják ma is a keleti emberek. Amikor a királyi család valamelyik tagja külföldre utazott, tömjénfüstölőkkel kísérték a vonatához, hogy szerencse kísérje az utazása során, s egyúttal elűzzék a közelében ólálkodó gonosz szellemeket.

Általános hiedelem, hogy a pézsmaillat szerencsét hoz. Indiában úgy tartják, hogy visszatér a pézsma illata és a korall színe, ha olyan helyen tartják, ahol emberi ürülék érheti őket.

A piros rózsa mámorossá teszi az addig felszínes szerelmi gondolatokat és illata meghódítja Cupido országát. A verbéna aromája felkelti a vágyat egy erős ital iránt. Mások szerint viszont művészi ihletet ad az érzékelőjének. Meglepően hangzik, de azt mondják, a közönséges vagy kerti szegfű bágyadt illata a „felelős” a magasan fejlett, jámbor lélek kialakulásáért.

Az ámbrát isteni illatszerként ajánlják, ez az eszencia, mely a költői géniuszt táplálja. A fehér rózsa lustaságot és tunyaságot szül, és a híres pacsuli előbb vagy utóbb használójának erkölcsi hanyatlását okozza.

Ugyanakkor a szelíd áhítat és a jámborság szelleme fog lakozni abban, aki parfümként rendszeresen ibolya eszenciával illatosítja magát.

A tömjén használata egykoron elterjedt volt a török háremek lakói körében. Mivel a szomorúság és a balszerencse ellenszerének tartották, az unalomtól szenvedő fiatal hölgyek a parázstartó fémüstjébe füstölés céljából tömjéndarabokat helyeztek. A parázstartó - a benne izzó faszénnel - a leterített imaszőnyegen volt, a parazsakra egy darabka aloéfát tettek, mely remek illatot bocsátott ki, s a „beteg” hölgynek ezen az illatfelhőn kellett háromszor áthaladnia. Sok helyen azonban nem elégedtek meg ezzel, és ami biztos az biztos alapon, a füstölővel a fejét és a testét is körbelóbálták.

Amikor ez a gyógymód hatástalan volt az ú.n. „kutya-kenyér” módszert használtak a leányzót ért gonosz hatások eltávolítására. Ennek során a négy sarkánál fogva egy zsebkendőt vagy törölközőt tartottak a lány feje fölé, melybe egy darabokra tört zsemlyét vagy kenyérdarabkákat tettek. Ennek kellett magába szívnia a fejfájást, szívfájdalmat, rosszkedvet vagy balszerencsét okozó mérgező erőket. Az összetört kenyérdarabokat aztán vacsorára a kutyának adták.

De nem csak a babonák között, hanem az írásos történeti feljegyzésekben is találkozhatunk a szagokkal kapcsolatos hiedelmekkel. John Mandeville (eredeti nevén Jehan de Mandeville), a 14. században élt híres anglo-norman származású francia lovag utazásai során egy hegy lábánál olyan kúttal találkozott, melynek vize csodálatos módon az összes fűszer szagát és zamatát bírta, és a nap minden órájában más és más ízt és illatot produkált.

Plutarkhosz, Plinius és más ókori szerzők egy olyan indiai népről beszélnek, akik étel és ital helyett kellemes illatokkal táplálkoztak. A legenda szerint Démokritosz néhány napig csak forró kenyér illatával táplálkozott.

Egykoron uralkodó nézet volt, hogy a szent emberek holtteste illatos aromát bocsátott ki, míg a megkereszteletleneké, kellemetlen szagokat árasztott. A „szentség illatában” meghalni, különleges adomány volt, nemcsak egyszerűen jó hírnevet jelentett. A „szentség illatában” még ma is hisznek, és gyakran hivatkoznak rá a vallási fanatikusok, spiritualisták és az indiai szent emberek. Azt mondják, ez az illat egyes médiumokat kíséri, és az általuk tartott szeánszok alkalmával érezhető.