Színészek

A színjátszás kezdetének, s így a színész mesterség kialakulásának pontos időpontját senki sem tudja megmondani. Egyesek szerint a színjátszás a mágikus törzsi rituálékból fejlődött ki, míg más feltételezések alapján az ember utánzási hajlamából vagy a rá oly jellemző mesélőkedvéből. Bármelyik is legyen igaz, ahhoz kétség sem férhet, hogy a „színjátszás” vagy „szerepjátszás” a történeti idők kezdete óta része az ember tevékenységének. Ahogy a civilizációk fejlődtek, úgy változott az előadások természete és az előadók szerepe.


Az első előadások kétségkívül a vallásos rituálékban gyökereztek, és az első színészek valószínűleg papok vagy törzsi vezetők lehettek. A primitív emberek erősen hittek benne, hogy a rituális szertartások megoldják a problémáikat. Száraz időszakokban például - ahelyett, hogy kutakat ástak volna, vagy öntözőrendszereket építettek volna ki - esőtáncokat jártak, és áldozatokat mutattak be az esőisteneknek. Később pragmatikusabbá váltak ugyan, de a rituális szertartások továbbra is megmaradtak. A maiakhoz hasonlítható előadást először - mintegy három és fél ezer évvel ezelőtt - valószínűleg Egyiptomban figyelhettek meg, azonban a hieroglifák alapján nem állapítható meg, miképpen zajlottak le ezek, így a színjátszás bölcsőjének az ókori Görögországot kell tekintenünk. A görög dráma eredete vallásos szertartásokhoz, elsősorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A szőlőművelés, a bor és a mámor istenének egy évben több vidám, zajos ünnepe is volt. A városokban január végén ötven ifjúból álló kórus az isten oltára előtt kardalokat, dithüramboszokat adott elő, és ezekben Dionüszosz sorsát énekelték meg. Az első lépés a dráma felé az volt, hogy a Dionüszoszt megszemélyesítő karvezető kivált a kórusból. Az első színész felléptetése Theszpisz nevéhez fűződik. Erre a feljegyzések szerint i.e. 534-ben került sor. Ezt követően - nagyrészt a görög drámaírók: Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész fellépésének köszönhetően - a színjátszás forradalmi változásokon ment keresztül, megjelentek a prózai szereplők, és bevezetésre került a díszlet. A későbbi korokban az iránta táplált tiszteletből Theszpisz neve eggyé vált a színész fogalmával. (Régebben a vándorszínészek kocsiját, a vándorszínész társulatot nálunk is Theszpisz kordéjának nevezték.) Elsősorban a nyugati világ színházi berkeiben elterjedt az a mítosz (vagy babona), hogy Theszpisz egy rosszakaratú szellemként ma is jelen van az előadásokon, és ha valami baj történik, kudarcba fullad az előadás, elsősorban őt hibáztatják. Jóakaratának elnyerése érdekében, vagy az ellene való védekezésként a babonás színészek különböző varázseszközök, szerencsetárgyak használatához vagy szertartásos cselekvések alkalmazásához folyamodnak. Talán ezzel áll összefüggésben, hogy a színházban minden előadásnak megvan a maga rituáléja, kezdve attól, hogy a színész belép a művészbejárón és felmegy a színpadra, de a babonás beidegződések sora már a szövegtanulásnál elkezdődik. Ha ekkor felborul a megszokott rend, minden rosszul sikerül. Ha a szövegtanulás közben leesik a szövegkönyv, mielőtt felemelnék, előtte rá kell taposni a könyvre, ellenkező esetben balszerencsét, bukást hoz. Vannak, akik a szövegkönyvet, alváshoz készülve a párnájuk alá, ha ülnek, a talpuk alá teszik, hogy könnyen elsajátítsák a szöveget.

A darab próbáján a színészek arra törekednek, hogy minden sort tökéletesen tudjanak, kivéve az utolsó mondatot. Ezt az utolsó sort a bemutatót megelőző éjszakáig nem mondják ki, mivel a produkció sikerét vagy bukását az utolsó sort követő taps ereje prezentálja.

A babonás színészek jelmezükbe valamilyen kabala tárgyat, például egy fényképet, vagy a díszletet ábrázoló apró képet varratnak. A talizmánként vagy kabalaként használt kép a legtöbbször Genesiust, a színészek és a komédiások védőszentjét ábrázolja. (Genesius, a mártír színész alakja, aki Krisztust gyalázó darabot írt Diocletianus császár parancsára, de megtér kereszténynek, s a vértanúk boldogságával vállalja a kínpadot.)

Sminkelés közben, ha a színésznő fogaira egy kis ajakrúzst ken, azt egy leendő jó szerződés előjelének tekinti. Mielőtt a színpadra lépne, hogy szerencséje legyen, a színésznek meg kell köpködnie valakit, ez legtöbbször az ügyeletes tűzoltó, vagy valamihez, például a színfalhoz kell dörgölnie az orrát. A színésznők úgy vélik, hogyha újév első napján tűzoltóval csókolóznak, akkor az egész év sikeres lesz számukra.

Az előadás előtt tilos jó szerencsét kívánni a színészeknek, csak lábtörést, esetleg egy kalap féceszt. A lábtörés kívánásának eredete - bár keringtek történetek színészekről, akik törött lábbal zajos sikereket értek el - a közönség reakciójával kapcsolatos. A láb jelentésű angol „leg” szó ugyanis egyúttal a vasfüggönyt tartó kötél nevének a szinonimája. Egy sikeres előadás után a függöny többszöri felhúzása a kötél kopását, vagy elszakadását okozhatta. Egy másik eredetmagyarázat a régi görögök idejébe vezet vissza, amikor a közönség tapsolás helyett lábdobogással fejezte ki a tetszését. A lábuk eltörése az elismerés szélsőséges formája volt.

A színészek sem kívánhatnak egymásnak jó szerencsét az előadás előtt, mert ez ellentétes hatást válthat ki. Biztonságosabb a színpadra lépés előtt lábtörést, nyaktörést és egyéb borzasztó dolgokat kívánni, vagy azt mondani, hogy találkozzunk a szabadban. Előadás kezdete előtt nem szerencsés a függönyön át kikukucskálni a közönségre, és kerülendő a színpad közelében - egyesek szerint az öltözőben is - a suttogás. Nem szabad tejből vagy citromból készült ételt vagy italt fogyasztani előadás előtt, mert ezek veszélyeztetik a hang tisztaságát.

Ha egy színésznő virágokat kap ajándékba, kitűzhet belőle egy szálat, vagy kézben foghatja a csokrot előadás előtt, vagy az előadás után, de ha pódiumon teszi, balszerencsét hoz számára, ezért használnak helyette művirágot a színpadon. Egyébként nemcsak valódi virágokkal, de valódi ékszerekkel, valódi tükrökkel vagy valódi étellel sem ajánlatos szerepelniük. A hamis dolgokkal rendszerint könnyebb dolgozni, és egy bizonyos távolságból jobban néznek ki.

Ha a színész vagy színésznő észrevesz valakinek a ruháján egy lógó pamutfonalat, letépi azt, feje körül három kört ír le vele, majd a nyaka köré tekeri. A pamutszál egy új szerződést jelez előre, és azt mondják, hogy ez a mágikus rítus garantálja annak megvalósulását. Egy színész, vagy színésznő öltözőjében tartott kabalababának, vagy más kabalatárgyaknak rendben kell lenniük, hogy sikert hozzanak a számára, a gratuláló táviratokat pedig a falra tűzve, nagy becsben kell tartania.

Az öltözőben vagy a kulisszák mögötti fütyörészés is balszerencsét jelent. Aki így tesz, annak ki kell mennie az öltözőből, háromszor körbe kell fordulnia, majd az ajtón kopogva kell bebocsátást kérnie. Ennek eredete onnan származik, hogy a színpadi munkásokat a briteknél régen gyakran a tengerészek közül toborozták, mert a hajósok jól bántak a kötelekkel, melyeket a díszletek felhúzására vagy leengedésére használtak. Ha valamelyik színész véletlenül elfüttyentette magát, a díszletezők azonnal megváltoztatták a díszletet.

A színészek a Machbeth eljátszását tekintik a legbalszerencsésebb szerepnek, ezért ennek a darabnak még a nevét sem szeretik kimondani, általában „M” színdarabra hivatkozva beszélnek róla.