Temetés

A holttestnek kijáró végső tiszteletadás, a temetési szertartás megtartása, a család vagy az elhunyt környezetének kötelessége. Minden korban súlyos ítéletet jelentett, nagy szerencsétlenségre utalt a temetetlen halott. Egy földdel vagy kövekkel lezárt gödör kijárt még a bűnözőknek, gonosztevőknek. A halottak iránti tiszteletadás valamennyi kultúrának részévé vált. Ezzel kapcsolatban Sir William Ewart Gladstone (1809-1898) angol államférfi, aki négy alkalommal volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, így vélekedett: „Mutassák meg nekem, hogy miképpen bánik egy nemzet a halottaival, és matematikai pontossággal ki fogom számítani népének könyörületességét, földje törvényeinek tiszteletét, és a magas ideák iránti hűségét.”


Sokféle temetkezési mód ismert, az egyik legrégebbi az elföldelés, a földbetemetés. A halott földi maradványát rejthetik mély vagy felületes sírba, temethetik sírboltba, sziklasírba, esetleg gúlába rakva, vagy egyszerűen csak egy földhant alá elkaparva. Az irokéz indiánok sekély gödrökbe temetkeztek, a muszlimok halottaikat földdel takarják be.

Igen elterjedt a halottak elégetése, a halotthamvasztás is. A görögöknél és a rómaiaknál egyaránt szokásban volt mindkettő, Izraelben viszont nem végeztek hamvasztást, legfeljebb csak büntetésként. Régebben máglyán égették el halottaikat, manapság krematóriumokban. Az ókori Görögországban a hamvakat urnába tették és hazavitték, a rómaiak a hamvvedreket kolumbáriumokba helyezték el, az ókeresztények pedig katakombákat létesítettek. A középkorban kolostorokban, templomokban, kápolnákban alakítottak ki kriptákat. Később a keresztények, követve az ókori görögök példáját, elkerített területeken sírokba temetkeztek, gondoskodva a halott túlvilági nyugalmáról. A halottól ünnepélyes szertartáson vettek végső búcsút. A görögök az ismeretlen helyen, például a harcban csata közben meghaltak részére, hazájukban üres sírt készítettek, a sumér sírokba a szolgákat összekuporodott testhelyzetben helyezték el, több népnél a harcosokat állva temették el. A zsidók a halottat gyakorta felhúzott lábakkal, guggoló helyzetben tették a sírba, hogy ezzel utaljanak az anyaméhben lévő magzat testtartására, akit mint távozót, hasonló pózban fogad vissza a föld méhe.

A fülöp-szigeteki bontok törzs tagjai ülő helyzetbe helyezik el a halottat. Az idősebb asszonyok, alkoholt öntenek a szájába, hogy meggyorsítsák a holttest bomlását. Amikor a test már szinte folyóssá válik, a fiatal férfiak elhantolják a holttestet. Néhány népnél a nőket és a férfiakat, még holtukban is megkülönböztetik egymástól, van, ahol a nőket eltemetik, a férfiakat elhamvasztják, vagy fákra rakják, a Dél-Indiában élő bonga törzs férfijait arccal észak felé, a nőket pedig dél felé tájolva temetik el.

A zsidó temetések egyszerűek és rövidek, hasonlóan a temetőikhez, minden díszt nélkülöznek. Gyorsan eltemetik halottjukat, aki pénteken távozott a másvilágra, még aznap elföldelik, mert szent napjukon a temetés nem megengedett. A temetést csak akkor halasztják el pár nappal, ha a külföldön élő rokon jöttére várnak, vagy ha a szent Szabbath, vagy más ünnep jön közbe. A gyászolók a haláltól a temetésig nem fogyaszthatnak sem húst, sem bort.

A halottat nem hagyják magára a temetésig. Gyalulatlan koporsóba helyezik, amit nem szögelnek be, hogy a koporsó kihúzható alja lehetővé tegye a halottnak a sírba helyezéskor, hogy teste mielőbb egyesüljön az anyafölddel. Még mindig szokásban van, hogy a  temetői menet, míg a sírhoz nem ér, hétszer megáll. A közeli rokonok a sírba leengedett koporsóra egy-egy marék földet dobnak. Az ortodox zsidó temetési szertartásokon a gyászolók közül a nők a jobb oldalon, a férfiak a baloldalon állnak. A temetés kezdetén valamelyik rokon, vagy a rabbi a gyászolók ruháit, a szívük fölött felszakítja, hogy ezzel is kifejezzék fájdalmukat. A reformer zsidók fekete szalagot tűznek ruhájukra, amit a rabbi tép le róluk. A temetés utáni gyász 1, 3 illetve 7 napig tart. Az ortodox zsidók a gyász idejére a ház összes tükrét letakarják, és amíg a gyász tart, addig csak padon ülnek.

A görögök és a rómaiak a halottnak pénzt adtak, amit szemére, kezébe, vagy nyelve alá tettek, hogy meg tudja fizetni Kharónnak, az alvilág révészének a révpénzt, vagy ezzel fizessen belépődíjat a túlvilági út bejáratánál. Kharón csak azok lelkének szállítására vállalkozik, akinek csontjai már nyugalmat találtak a sírban. Más népeknél a pénzen kívül a sírba helyeztek ételt-italt, edényeket, fegyvereket, állati csontokat, ékszereket, ruhákat, illatszeres üvegcséket, olajmécsest, amuletteket, talizmánokat, a halott használati tárgyait, például pipáját, esernyőjét, cipőjét, mindazt, ami az elhunytnak életében kedves volt. A gyerekek sírjába játékszereket, nőkébe kézimunkát tettek. A görög-római időkben dívat volt aranydiadémot vagy aranypántot tenni az elhunyt fejére vagy homlokára, rajta a felirattal, amely így szólt: ne félj! Rómában egy időben annyira elharapództak a fényűző temetések, hogy a túlkapásokat törvénnyel tiltották meg.

A bolgárok előkelőségeik holttestét egy partra vont hajóval együtt égették el; a vikingek ugyancsak hajóba temetkeztek, a halottat egy felgyújtott hajón bocsátották a tengerre; a finnugor népeknél a koporsót és fejfát hajó alakúra faragták ki, hogy a halott áthajózzon az élők és a holtak világát kettéválasztó vízen.

Az i.e. 484 k. és 425 között élt görög történetíró, Hérodotosz feljegyezte, hogy az ókori Itália középső részén (a mai Capua környékén) élők, halottaikat elfogyasztották. A kannibálok hozzátartozóik holttestének nemesebb szerveit ették meg. Néhány afrikai törzs a halottak csontjait porrá őrölve ételre szórva, vagy ételbe keverve megeszi. A középkorban a múmiák porát mint gyógyszert, nemcsak Egyiptomban, hanem Peruban és Mexikóban is, patikákban árusították. Az ausztrál őslakosok halottaikat fák ágaira tették és otthagyták őket. A dzsungel közelében lakók a vadállatoknak adják a holttesteket, de van, ahol a halottakat napon szárítják ki, miközben megvédik őket a ragadozóktól. A Salamon-szigetiek halottait a cápák kapják élelemként. Egyes eszkimó törzsek a holtesteket jégkunyhókban vermelik el, ahol a nagy hidegben megfagyott testek épségben megmaradnak. A régi egyiptomiak halottaikat bebalzsamozták, a tetemeket fűszerekkel, vegyszerekkel konzerválták, pamutszövetbe csavarták, hogy minél tovább megvédjék testüket a rothadástól, és hogy a túlvilági életbe épségben érkezzenek meg. A fáraókat piramisokban helyezték el. A zsidóknál Jákob és József kivételével nem balzsamozták be a holttesteket.

Ázsia több országában a hamvakat vízbe szórják. Indiában a hinduk elhamvasztják halottaikat, a hamvakat a szent Gangeszbe, vagy olyan folyóba szórják, amelyik a szent folyóba torkollik. A perzsa Zarathusztra vallásúak valamint azok mai követői, az indiai párszik, a holttesteket a Hallgatás vagy Csend tornyaiba helyezik el, ahol a keselyűk és más ragadozó madarak táplálékaivá válnak. A tibetiek a halottakat az e célra kijelölt helyre viszik, a holttestet darabokra vágják, hogy aztán a madarak vagy a vadak egyék meg azokat. Számukra jó szerencsét jelent, hogy az ember halála után tápláléka lesz más élőlényeknek. Néha a megmaradt csontokat összetörik és agyagba keverik, hogy Buddha szobrokat készítsenek belőle. Tibetben és Kamcsatkán úgy gondolják, jó dolga lesz a másvilágon annak a halottnak, amelynek tetemét a kutyák falják fel.

A japán temetések nagy részben a buddhista előírások szerint történnek. A fehérbe öltöztetett holttest fejét észak felé tájolják, a feje alatt nem maradhat párna. Az elhunyt, a szerzetestől egy buddhista nevet kap, a hamvasztás előtti éjszakát átvirrasztják. A csontok maradványai urnába kerülnek, amit 49 napra a lakásukba visznek. Ezt követően a családi sírba temetik el.

A hinduknál a halottat lefektetik a földre, és mellette apró tüzet gyújtanak. A hamvasztás utáni gyász, melynek során az elhunyt lakhelyén imádkoznak, 12 napig tart. Észak-Szibériában három napig virrasztanak, utána elássák a holttestet. Az észtek lakomát tartanak a temetőben, ahol együtt esznek a halottal, illetve halottaikkal. A muszlimok szenteltvízzel mossák le a halottat, kitörlik az orrát, fogait megtisztítják, gyakran a gyomrából is kinyomják a benne lévő ételt. Ezután illatosítják, fehér ruhába öltöztetik, jobb oldalára fordítják, hogy Mekka felé nézzen, s csak ezután eresztik le egy gödörbe, melyet földdel temetnek be.

A régi görögök fehér ruhába öltöztették halottjukat, mosdatás után illatosították, másnap a házban felravatalozták, virág-, vagy zellerkoszorút tettek a fejére. A rokonok a látogatása után az ajtóban kihelyezett vízzel megtisztították magukat. A férfiak és nők gyászdalt énekeltek, a közeli rokonok fájdalmukban gyakorta összekarmolták testüket, ruháikat megtépték. A temetési menetben, a halott előtt a férfiak, mögötte a nők mentek. Spártában csak a harcban elhunytaknak járt gyászbeszéd, más esetben nem tartottak. A máglyát a halott legközelebbi rokona elfordított arccal gyújtotta meg. A hamvakat hamvvederbe gyűjtötték össze, és a városon kívüli sírokba helyezték el, a gazdagok családi sírboltba kerültek. A rómaiaknál a halott szemét becsukták és hangosan siránkoztak. A ravatalnál vörösfenyő- vagy ciprus ágat füstöltek. Fáklyákat gyújtottak. A halotti menetben legelöl a zenészek, majd a sirató asszonyok vonultak, a fiúk fedett fővel a lányok kibontott hajjal. A gyászpadban a halottat mezítelenül helyezték el. Gyászbeszédet a halott fia vagy valamelyik rokona mondott. Ezután a koszorúval, virágokkal díszített halottat eltemették, vagy máglyán elégették. A hamvakat urnába gyűjtve sírkamrába zárták. Kilenc nap után tartották a halotti tort. A gyászidő, a szülők és a 6 évnél idősebb gyerekek esetében 1 évig, a házastárs és a 6 évnél fiatalabb gyerek részére 10 hónapig, rokonoknak pedig 8 hónapig tartott.

A Nílgiri hegyekben élő, dél-indiai kota törzshöz tartozók kettős gyászszertartást tartanak. Az elsőn elégetik a halottat, és kiveszik a hamuból a csontjait. A másodikon a csontokat égetik el, más halottak csontjaival együtt. Ha a halott férfi volt, a család táncol, míg a csontok el nem égnek. Ezután 11 napos gyászszertartás következik, ennek letelte után az özvegy szexuálisan közösül az ura közeli hozzátartozóival, ezzel a rítussal fejezvén ki, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba.

Egyes kultúrákban nemcsak élelmet ajánlanak fel áldozatként a halottnak, néhol gyakorlat lett a fájdalom kifejezésére az öncsonkítás, például az ujjak levágása, vagy az öngyilkosság. Japánban, ha nemesi rangú volt az elhunyt, 20-30 rabszolgája harakirivel végzett magával. Afrikában a királyok elhunyta alkalmával áldozatként rabszolgákat, lovakat, kutyákat öltek meg. A Fidzsi-szigeteken a halott feleségét, szolgálóit, barátait egyszerűen megfojtották. Indiában szokás volt a szati, melynek során az özvegyasszony halott férje mellé feküdt a máglyára, amelyet vele együtt gyújtott meg legidősebb fia.

A gyászruha viselete a szellemek megtévesztését hivatott szolgálni, a halott arcának lepellel való letakarása, az orr eldugaszolása valamint a száj becsukása  ugyancsak velük kapcsolatos, célja, hogy megakadályozzák a szellem kiszabadulását az elhunytból, vagy azt, hogy behatolhasson a holttestbe. A szellemek elriasztására honosodott meg a gyertyagyújtás, a harangozás, a díszsortűz, a gyászzene és az ének. A halottvirrasztás közben eredetileg arra vártak, hátha a halott visszatér az élők sorába. A szenteltvíz a halottól tartotta távol a démonokat, a virágokkal, koszorúkkal, viszont a halott szellemének jóindulatát kívánják elnyerni.

Az angolszászok a virágokat a halottnak küldik, nem a családnak, mint ahogyan az Japánban szokás. Angliában a családot a hamvak elhelyezésében nem korlátozza törvény. Szerintük a temetésnél, amíg a koporsót teljesen be nem fedik földdel, a halott lelke a közelben kóborol.

A ravatalt sok helyen Szent Mihály lovának hívják, feltehetően azért, mert Szent Mihályt tekintik a holt lelkek kísérőjének, ő vezeti a halottakat az ég kapujához, amelyet segít kinyitni, hogy bebocsátást nyerjenek az igazhívők. A temetést követő mennydörgés annak a jele, hogy a halott lelke megérkezett a mennyországba, de ugyanezt jelenti, ha az elhunytra esőcseppek hullnak. A lengyeleknél, ha a koporsót nehéznek tartják cipelés közben, az annak a jele, hogy a meghalt lelke már felszállt az égbe.

A népszokások kialakulását elsősorban az motiválta, hogy az élőktől távol tartsák az elhunytat, megakadályozzák a halott kísértetjárását, valamint következtessenek a leendő halottra. A halottat az ablakon át viszik ki, hogy ne találjon vissza, temetés után azonnal kimeszelik a szobát azonnal, hogy ne ismerjék fel a szellemek. Ha egy asszonyt fekete ruhában temetnek el, visszatér kísérteni a családot. A pénteki temetések egy másik családtag halálát jelzik előre még abban az évben. A temetés előtt a halott kezeit össze kell kulcsolni, a lábait szorosan egymáshoz zárni, a mellére egy kinyitott keresztet formázó ollót kell tenni, hogy szelleme ne tudjon elkóborolni. A temetés után a sír körül tövises bokrokat kell ültetni, mert ezekbe a halott szelleme bele fog gabalyodni, és nem tud hazatalálni. Azt mondják, az a halott, aki nem részesül tisztességes temetésben, búcsúztatásban, visszatér kísérteni.

Számtalan tilalom is született a temetéssel kapcsolatban, úgy vélik, hogy nem szabad semmi új holmit felvenni temetéskor, különösen új cipőt nem tanácsos; nem szabad megnézni a hulla körmeit, miközben a halottat a temetőbe szállítják; nem szabad várandós nőnek részt vennie temetéseken.

Balszerencsét, többnyire súlyos betegséget jelent a halottas menetben a kocsikat megszámolni, ugyancsak balszerencsét jelez egy felénk közeledő halottas menettel, vagy sírásóval összetalálkozni. A temetésre sohasem szabad sietve érkezni, és nem ajánlott a halottas menet útját keresztezni, vélik az azerbajdzsániak. Aki egy halottas menetre mutat, egy hónapon belül meg fog halni.

A burmaiaknál egy hétig tilos hajat mosni annak, akinek szomszédjából eltemettek valakit. A finnek a koporsó deszkáinak megmaradt fáit elégetik, és annak parazsán keresztül viszik át a halottat, hogy ne térjen vissza.

A kínaiak szerint a temetés idejére, a ház bejárati ajtajában egy fehér ruhát kell kifeszíteni, és az istenek szobrait vörös papírterítővel kell letakarni. A halottvirrasztás után nem szabad egyenesen hazamenni, mert a halott szellem követni fogja a gyászolókat. Ha a hozzátartozók nem megfelelő temetési gyászszertartással búcsúznak a halottól, balszerencsét hoz az egész családra. Ugyancsak halálra figyelmeztet, ha a temetési ceremónián a koporsó képe látszódik egy tükörben, ez ugyanis azt jelenti, hogy valaki meghal a családból. Ha a temetési menet találkozik egy fekete macskával, abból arra következtetnek, hogy a család egyik tagja hamarosan meg fog halni. Az elhalálozott gyerekeinek és unokáinak negyvenkilenc napig nem vágathatják le a haját. A koporsót mindig a halott lábával kifelé kell kivinni a házból, nehogy visszataláljon.

Az indonézeknél nem tanácsos: a koporsót nézni, amikor lezárják és beszögelik, mert ez balszerencsét okozhat; rápillantani a koporsóra, amikor a föld alá eresztik, mert ez súlyos betegség jele. Azt tanácsolják az indonézek, miután a koporsót elkísértük a sírhoz, mossuk meg az arcunkat, hogy az elhunyt szelleme ne kísértsen bennünket. A szlovák Vápenikben, ha egy szalmaszál lóg ki a leszögezett koporsóból, annak az a jelentése, hogy a halott valakit magához szólít a falubéliek közül. Hasonló a jele annak is, ha a koporsó szögelése közben a szög leesik a földre. A walesiek szerint, ha a koporsó leszögelése közben üresen kongó hang hallatszik, hamarosan újabb haláleset lesz a családban. Az angolszászok, ha a csészéjük alján a kávézacc egy hosszú, egyenes vonalat formáz, abból közeli temetési menetre következtetnek.