Temető

A törzs halottjainak eltemetése, vagy hamvainak elszórása, elföldelése már az őskorban is általános gyakorlat volt. A régészeti feltárások során - az emberi csontok mellett - előkerült állati agancsok és virágmaradványok arra utalnak, hogy a halottkultusz kezdetleges formái már több tízezer évvel ezelőtt, a neandervölgyi ősember korában megjelentek. A közösségi temetkezési helyek kijelölésére, a mai értelemben vett temetők, sírkertek létesítésére azonban csak a történelmi idők kezdetén, a települések kialakulásával került sor.


A temető a világ szinte valamennyi országában szakrális területnek vagy tabu helynek minősül, ahol tisztességesen illik viselkedni, melyet sohasem szabad megszentségteleníteni. A temetők között vannak egyszerűek és díszesek, tarthatnak bennük ünnepségeket a holtak tiszteletére, ám gyakran csak kopár, csendes helyek.

A sírok ugyancsak sokfélék, vannak sziklába vájtak, barlangba rejtettek, földdel fedett sekély gödrök, méreteivel lenyűgöző kamrasírok, föld alatti paloták. A sumer királysírok vagy a perui sziklába vájt sírtermek nemcsak óriásiak voltak, hanem valamennyi, a túlvilági élethez szükséges tárggyal is ellátták őket.

A halottaknak a családi sírhelyekben történő elhelyezése a halálon túli világban is a család egybetartását, a rokoni kötelék megmaradását szolgálja. Kínában a feng-shui szerint temetkeztek, olyan helyekre, ahol a megfelelő urak, a „jó szelek és vizek” vannak hatalmon. Számos országban a halottak az ősökhöz térnek meg, ilyenkor a legtöbb esetben a hazájukat elhagyók, a kivándoroltak is „hazatérnek”.

Palesztinában a félnomád arab lakosság szívesen temette halottait valamelyik híres sejk vagy tiszteletben tartott ős síremléke közelébe, amely gyakran zarándokhelyül is szolgál. Ugyanígy nagy vonzóereje volt a bibliai időben az ősatyák, a bírák és a próféták sírjának is.

A rómaiak, a zsidók, az egyiptomiak, a kínaiak a temetőket veszélyes helynek tartották, ezért a város határán kívülre, a lakott területektől távol temették el halottaikat. A keresztényeknél a középkorban évszázadokon át szokás volt templomokban és a templomkertekben temetkezni. Mivel a templom kerítésén belül általában kevés volt a hely, gyakran előfordultak egymásba temetkezések.

A templom melletti temetőt nálunk - a görög-latin „coemeterium” szó után - cinteremnek hívták. A helyszűke, illetve egészségi okok miatt a temetők kitelepítése a templom mellől már a 16-17. században megkezdődött, azonban kötelezővé csak az 1876. évi XIV. tc. elfogadásával vált.

Elsősorban az ókori zsidóknál, rómaiaknál - de más népeknél is - külön temetőbe ásták el az idegeneket, a szegényeket, a bűnözőket, a más valláshoz tartozókat. A keresztény temetőkben a 19. század közepéig tilos volt megszentelt temetőben eltemetni a kivégzetteket, öngyilkosokat és a megkereszteletleneket. Őket a temetőn kívül, jeltelen sírban, vagy a temetőárokban földelték el. Azokon a településeken, ahol több felekezet élt egymás mellett, több temetőt használtak, és az egyes vallások követői külön temetkeztek. A mai virágkultusz alig több mint 200 évre tekint vissza; korábban gyümölcsfák álltak a sírok között.

A muszlimok halottaikat a jobb oldalukra fordítva, arccal Mekka felé nézve temetik el, a holttest fölé födémet helyeznek, amire földet szórnak. A sír helyét csak egy jeltelen kő jelzi. A zsidó temetők sivárak, virágtalanok, a sírkövek rendkívül egyszerűek. A sírkövön az elhunyt nevén kívül felül az apa neve, alul pedig az anya neve szerepel. Rajta a héber felirat jelentése „legyen az ő lelke befogadva az örök életbe”. A felső réteghez tartozók, a kohaniták sírkövein két egymás felé fordult kéz látható, amint Isten háromszög jelét formázzák. A leviták sírkövén lévő kancsó jelképezi, hogy a halotti szertartáson ők öntenek vizet a kohaniták kezére, akik nem kerülhetnek kapcsolatba a halottal, mert tisztátalanná válnának. Az izraeliták sírjain nincs semmiféle jelölés. A zsidó vallás tiltja a virággal díszítést, ezért a halottat meglátogatók köveket helyeznek a sírra. A temető kapujában vizes edényekben márthatják meg kezüket a látogatók. Kifelé menet egy kis leszakított ágat dobnak visszafelé, a hátuk mögé, jelezve ezzel, hogy elhagyják a temetőt.

A régiek által a holt lelkek birodalmának tartott temetőkhöz számos babonás hiedelem, intelem kapcsolódik. Éjszaka tilos a temetőben énekelni, mert az éneklésbe a szellemek is beszállnak, és magukkal viszik az illetőt. Ha temetőn halad át az ember, nem tanácsos levegőt vennie, mert könnyen belélegezheti egy nemrég meghalt szellemét. Nem szabad piros, vagy rózsaszínű kőből sírkövet készíttetni, mert a halott vérszomjas lényként fog feltámadni. A sírköveket nem ajánlatos hangosan számlálni, mert balszerencsét jelent.

Feltételezik, hogy ha az eltemetett személy jóságos volt életében, virágok fognak nyílni a sírján. Ha gonosz volt, gyom nő rajta. A síron növő liliomot nem szabad gyökerestől kitépni, mert a halott a következő teliholdnál feljön a sírból. Azt mondják, hogy a temetőben talált, porrá tört csontdarab vízben elkeverve hatásos ital a halottak iránt érzett félelem leküzdésére. Az indonézek nem ajánlják, hogy bárki is a lakásába sírból vett földet vagy port helyezzen el, mert a sír szelleme gyakran felkeresi ezt a helyet.

A babonások szerint a temetőben egy pihenő macskát látni sírkövön, egyértelműen azt jelenti, hogy az eltemetett halott lelkét a sátán birtokolja. Egy másik hiedelem pedig úgy véli, hogy a halott ravatala közelében vagy a sírjánál, nem sokkal a temetés után, egymással verekedő két macska a sátán és az angyal a halott lelkéért folytatott küzdelmét jelzi.

Temetővel álmodni szomorúságot és feldolgozatlan fájdalmat jelent.