Tűz

A tűz elsősorban a szenvedély, az életerő, a megtisztulás, ugyanakkor a bűnhődés jelképe. A négy őselem egyike. A férfias, aktív tűz és a nőies, passzív a víz együtt minden élet forrásai. A tűz egyszerre az isteni, teremtő és a démoni, romboló erő megtestesítője; számos nép mitikus világrendjében az alvilágot, a bűnösök örökös szenvedését jelzi.


A tűznek - pontosabban a tűzgyújtásnak - köszönhetően vált ki az ember az állatok sorából, ezt a tényt számos mítosz azért "vitatja", mert nem tudják eldönteni, melyik állatnak sikerült elrabolnia a tűzet egy másik lénytől és átadnia az embernek. Eldönthetetlen, hogy ez a tűzrabló madár (galamb, holló, harkály, sólyom stb.) vagy esetleg négylábú (vízi patkány, hód, nyúl, róka, prérifarkas, szarvas stb.) állat volt-e.

A Naphoz és a napsugarakhoz hasonlóan, a tűz és a lángnyelvek is a megtermékenyítést jelentik. A tűz szertartásos meggyújtása a világ teremtésének kifejezője. Az év végén vagy a téli napfordulón szokásos tűzkioltás a világmindenséget beburkoló éjszakára utal, míg a másnapi újragyújtás a világ újrateremtését jelképezi; a tűzgyújtás ebben az értelemben a születéssel és a feltámadással kapcsolódik össze.

A különböző népek mítoszainak - elrablása mellett - gyakori motívuma a tűz átadása. Az Olümposzról Prométheusz lopta el a tüzet, hogy odaadja az embereknek. A görög mitológiában a tűz egyik megtestesítője Héphaisztosz kovácsisten, a rómaiban pedig Vulcanus. A grúzoknál Amirani tanította meg az embereket a tűzgyújtásra. Az indiaiak tűz istene Agni, akihez a Rig-védában imádkoznak.

Az óperzsa zoroasztrizmusban a szent tűz Ahura Mazda teremtménye, az igazságszolgáltatás jelképe. Az istenség és az emberi lélek fényét jelző tűz tiszteletére emeltek Zarathusztra próféta követői tűzszentélyeket, állítottak tűzoltárokat.

A hinduknál a tűz a megtisztulás szimbóluma; a buddhizmusban a megvilágosodásé; a judaizmusban, a keresztényeknél és az iszlámban az isteni hitet jeleníti meg.

A Biblia szerint a zsidó Palesztinában, Föníciában és Karthágóban, Moloch istennek égő áldozati szertartáson, gyerekeket vetettek tűzbe. Ábrahám volt az első, aki szembeszegült ezzel a kegyetlen szokással. Az Ószövetségben a tűz az isteni kinyilatkoztatás jele. Jahve égő csipkebokor képében jelenik meg Mózesnek, és tűzoszlopként vezeti a népet a pusztában. A kereszténységben a tűz a vallási buzgóság és mártíromság, a lángoló szív pedig az Isten iránti forró szeretet szimbóluma. A húsvéti tűzszentelés a feltámadás jelképe.

A görögöknél Hesztia szűz a családi tűzhely istennője, római megfelelője, Vesta az örökkön égő tűz és a házi tűzhely istennője. Vestának külön templomot állítottak, ahol papnők vigyáztak arra, hogy soha ki ne aludjon a tűz.

Az ősi germánok az isteneik tiszteletére gyújtott tűzzel égették el a tél, a sötétség és a pusztulás démonait, és ezzel biztosították földjeik termékenységét. Hasonló célt szolgált az európai néphagyományban a téltemető ünnepekhez kapcsolódó máglyagyújtás, és a telet megtestesítő bábuk elégetésének szokása.

Az északi népek a tüzet, hol Tűz anyának, hol Tűzhely gazdaasszonynak hívják, vagy egyszerűen "mi Tüzünk”-ként említik.

A hinduknál a tűz a tudás, az értelem és az élet energiája. A buddhisták számára a minden tudatlanságot felemésztő bölcsesség megtestesítője. A tűzoszlop Buddha egyik megjelenési formája. Kínában a láng a tavaszra, az istenség jelenlétére utal, és mint szellemi hatalom a janghoz, a Naphoz, a férfias alapelvhez tartozik. Veszélyt, haragot, gyorsaságot és vadságot is jelezhet.

Az iszlámban a tűz és a láng szavakkal fejezik ki a fényt, a forróságot, a mennyei és a pokolbéli történéseket.

Nálunk a pásztorok karácsonykor pásztortüzeket gyújtanak. A középkori táltosok máglyákat rakva utaltak az égből való tűz isteni eredetére. Szibéria egyes népei a tüzet istenként tisztelik, és minden szennyet távol tartanak tűzhelyeiktől. A tűz tisztaságáról vannak meggyőződve Afrika, Észak- és Dél-Amerika jelentős részén. Az aztékok és az inkák szent lánggal tisztelegnek tűzisteneik előtt. Az ókori görög filozófusok körül Hérakleitosz (i.e. 540 k.-480k.) az "örökké élő tüzet" tekintette a világmindenséget összetartó anyagi tényezőnek.
A tűz kapcsolatba hozható a tisztítótűzzel, de a tűz reprezentálja a lobogó elmét és a forró érzelmeket. Mint a tűz része, a láng, a szív szerelmes tüzére utal, ezért mondják, hogy a szív tűzre lobban, lángot kap, vagy lángolva ég. Páduai Szent Antal és Szent Ágoston is lángoló szívűek voltak. Negatív megítélésben a tűzzel hozzák összefüggésbe a lidércfényt, a lelkesedés fellobbanó szalmalángját, a lázadás izzó tüzét, a háborúk gyilkos tüzét és a pusztító villámlást.

A szent és sérthetetlen tüzet, ma is létező tabuk védik: tilos a tüzet megalázni; nem szabad tűzbe semmiféle tisztátalan, hulladékot beledobni; tilos tűzben szemetet, piszkos dolgot elégetni; tilos a tüzet szennyvízzel bemocskolni; tilos a tűzbe köpni. Az indiai Pandzsábban sohasem szabad piszkos vízzel eloltani a tüzet, mert ez feldühíti a tűzistent.

A világ számos részén isteni tisztelettel vigyázzák a szent tüzet. Arra ügyelnek, hogy soha ki ne aludjon, tilos bármit rádobni, ráfújni, még a lélegzetével sem fertőzheti meg az ember. Indiában a hindu házassági szertartáson körbejárják a szent tüzet, s halottaikat a szent máglyán égetik el.

Nálunk egyes vidékeken előírás volt a tűz „etetése”; kötelezőnek tartották, hogy kenyérsütés előtt kis lisztet szórjanak a tűzre, vagy a kenyér kiszakajtásakor egy marék tésztát dobjanak bele. Gyakori volt a főzés közben leeső ételek - leginkább a főtt tészta - tűzbe dobása, olykor lisztet - néha sót - szórtak a tűzbe „morgásának” lecsillapítására.

A tűz, mint „tiszta hely”, alkalmas volt az egyébként el nem dobható tárgyak, hulladékok „eltüntetésére”. Így többek között a tűzbe kerültek a húsvéti szentelt kalács morzsái, a szentelt tojások héjai, vagy a háznál végzett gyónáshoz, utolsó kenethez használt gyertyák, de általános volt a haj és körömhulladék tűzbe dobása, valamint a fölösleges anyatej tűzre fejése is.

A tűz tisztító hatását rontás elhárítására, pusztító erejét pedig - bizonyos tárgyak elégetésével - rontásra használták.

A tűz tiszteletét fejezi az olimpiai láng, amit az ókori sportversenyek alkalmával Zeusz oltárán gyújtottak meg. Az olimpiai láng nemes tradícióját 1936-ban elevenítették fel, amikor is az Olümpiában a Nap sugarával meggyújtott fáklyát váltófutók vitték a berlini olimpiára. Azóta az újkori olimpiai játékokra a lángot, a távolságtól függően vitték repülővel, hajóval, sőt továbbították lézersugárral is, például a görög Olümpiából a kanadai Montreálba.

A népi megfigyelés szerint a tűz elem napkeltétől déli tizenkettőig uralkodik. Az asztrológiában a tűzhöz tartoznak a Kos, az Oroszlán és a Nyilas jegyek. A tüzes jegyűek meleg, száraz, pozitív emberek, jellemző rájuk a nagy életerő, bátorság, kezdeményezőkészség, kolerikus vérmérséklet.

A fák elégetése, a babonások körében különböző jelentőséggel bír. Szerintük a tölgyfa hasábok égetése a kandallóban megerősíti a házat a természeti katasztrófákkal szemben, a fenyő és a cédrus tűz, jólétet hoz; a nyír boldogságot, a szilfa égetése pedig védelmet ad az átkozódok és a rosszindulatúakkal szemben. Thaiföldön, aki átlép a faszénparázs-tartó felett, nagy bajba kerül.