Urna

A halottak hamvait elsőként a késő bronzkori Európában helyezték el urnákban. Az első urnatemetők az i.e. 12. századtól jelentek meg Itália északi részén és Kelet-Közép-Európában, a népvándorlással azonban fokozatosan a kontinens többi részén, később másutt is elterjedt az urna temetkezési használata. Ezt a halott maradványainak, főleg az elhamvasztott holttest hamvainak befogadására szolgáló, rendszerint díszes, zárt edényt, különösen a régi görögök, rómaiak használták előszeretettel.


Az elégetett halottak maradványait őrző urna a befogadó, tartalmazó és magába záró nőies alapelv egyik kifejezője. Edényként az anyaméhbe való visszatérést szimbolizálja. Ezt a jelentést hangsúlyozzák a késő rézkorból származó ember alakú urnák is.

A bölcső-ágy-koporsó hármasság által jelzett életfolyamat utolsó állomásának, a halálnak a megjelenítője. Az urnából kitörő tűz a feltámadás, a halál utáni élet jelképe. Egyiptomi ábrázolásokon a mérlegre állított urna a halott lelke. A római ember és ház alakú halotti urnák a ’lélek’ és a ’test’ jelentést is hordozták.

Átvitt értelemben sírt vagy temetőt is jelenthet, mint ahogyan Kölcsey Ferenc 1923-ban írt Himnuszában olvasható:  „Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre?”