A legtöbb néphitben és a különféle vallásokban egyaránt fellelhetők a természetfölötti rossz szellemek, a démonok. Az ősember babonás félelmet érezhetett a veszélyes természeti jelenségektől, amit a rosszindulatú szellemeknek tulajdonított, akiket félelmet keltő torz és ijesztő alakoknak képzelt el. Az amerikai sarkvidéken élő eszkimók a démonok káros tevékenységének tartották a kemény fagyokat, a hóvihart, hófúvást; a kamcsatkaiak azt hitték, hogy a hegyi szellemek a tűzhányók krátereiben élnek.

A kínaiak Sárkánycsónak ünnepén, Csung Kuj képmását függesztik házaik falára, ajtaikra, tőle várják otthonuk védelmét, nyugalmát, hogy ne háborgassák őket az alvilág démonai, kísértetei, sőt még az ételmérgezéstől is megóvja őket.

Az Ószövetség irtózattal szól a denevérről, az Újszövetség pedig, mint Sátán madarát említi. A keresztények az ördög megtestesítőjének és a boszorkányok segítőtársának tartják őket. A hozzájuk kötődő hiedelmek többnyire negatív jelentésűek, azt mondják, akinek hajába belekap egy denevér, azon eluralkodik a gonosz. Másik elképzelés szerint, ha az ember fejére denevér száll, csak a mennydörgés űzi el onnan.

A dibbuk a héber kabala műszava, jelentése hozzátapadás. A lélekvándorlásban hívő zsidók szemében a dibbuk, egy olyan testetlen emberi szellem, aki előzőleg elkövetett bűnei miatt képtelen megnyugodni.

Már az ókorban elterjedtek a sugárkoszorús dicsfény-ábrázolások. Krisztus fejét fénysugárkoszorú keretezte, a szentháromság tagjainak és az angyalok fejét korong alakú dicsfény övezte. Megtalálható a buddhisták és Zoroaszter követői körében, használták a muszlimok, sőt a keresztény bizánciak is. Az utóbbiaknál nemcsak a vallást, hanem a hatalmat is szimbolizálta a dicsfény, amely náluk még a sátánt is megillette. A szibériai sámánok között, sámánőseiket ábrázoló fénykorongok, az amerikai indiánoknál az égitesteket övező, valamint a tollkoronás napsugaras dicsfények terjedtek el.