Az eljegyzés szinte minden népnél ismert ceremónia, rendszerint ünnepélyes aktus. A magyaroknál az eljegyzést többféleképpen tartják számon, nevezik jegyváltásnak, jegykendő- vagy kendőadásnak, vidéken a jelenleg tartott eljegyzéseket, kézfogónak mondják.
Aszklépiosz, a görögök gyógyítás istene szerint az emberben termelődő, igen ritka és ezért rendkívül értékes mágikus kő, a méreg által elpusztult ember szívében lelhető fel. Ezt a követ kilenc évig kell tűzben forrósítani, s csak azután lehet kivenni a szívből.
Azt mondják, aki hét óra előtt énekel, tizenegy óra előtt sírni fog. Aki mély hangú éneklést hall, kellemetlen hírt fog kapni, a vékony, cérnahangú éneklés viszont a vidámság jele. A koreaiak szerint egy kígyó jelenik meg annak a házában, aki éjszaka nótázik. Feltehetően e figyelmeztetés oka a család többi tagjának, vagy a szomszédok nyugalmának a megóvása lehet.
Az erdők gyakran tárgyai a mítoszoknak, legendáknak, néphagyományoknak. A világ különböző részein élő emberi közösségek kezdettől fogva szoros kapcsolatot ápolnak az erdőkkel, egészséges tisztelettel tekintenek rájuk, csodálják szépségüket, noha időnként félnek a szellemektől, melyek bennük lakoznak. Őseink a hosszú, szorongással és kétségekkel teli vándorlásuk közben gyakran az erdőkben leltek menedékre.
A napsugárzás és az eső ellen védő ernyőt már az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában és Kínában használtak, a fontos személyiségek, előkelőségek feje fölé szolgák tartották. Európában az ókori görögök a napsütés ellen védekeztek, a rómaiak pedig az esőtől védték magukat az ernyővel. A középkorban az ernyő a pápa és a klérus megkülönböztető jele lett.