A farkasokról feltételezték, hogy az ősember ellenségei voltak, ezért rajtuk maradt a megbélyegzés, hogy a gonosz megtestesülései. A középkorban a farkasoknak mágikus erőt tulajdonítottak, a lapp sámánok farkassá változtak, a tunguz varázslókba a farkas szelleme költözött.
A fecskének sokféle jelentése van, jelképe a jónak, a boldogságnak, a hűségnek. Az egyiptomi Ízisz fecskeként eredt férje, Ozirisz keresésére. A keresztények körében az éhes fecskékhez hasonlítanak azok, akik segítséget kérve Krisztustól, imával fordulnak hozzá.
Az ókori hiedelem szerint ez a mágikus kő a fiatal fecskék testében képződik. Azokban a fecskékben található meg, amelyek szerelmesen „csókolóznak”.
Erről az eleven, kedves, fekete tollazatú, szépen daloló, rézorrú rigónak is nevezett madárról meglehetősen rossz kép alakult ki. A keresztények azt feltételezik róla, hogy a feketerigó a testi csábítás, a paráznaság megtestesülése, bűnre kísértő ördögi lény.
A nagy elektromos- és hővezetőképességgel, nyújthatósággal és alakíthatósággal, valamint magas fényvisszaverő-képességgel jellemzett fémek egyik legrégibb meghatározása a középkor híres alkimistájától, Gebertől (teljes nevén: Abu Abdallah Dsafár ibn Muhammed al Szadik, i. u. 699-765.) származik, aki fémeknek az egymással keverhető, megolvasztható és minden irányban nyújtható testeket tartotta. Hozzá hasonlóan az alkimisták többsége a fémeket két alapanyagból - kénből és kénesőből (higany) - állónak gondolta. „Az első a színt, a második a fényt, nyújthatóságot és olvaszthatóságot kölcsönzi. Vagyis minél durvábbak és tisztátlanabbak ezek, annál nemtelenebb a fém, tehát csak tisztítani, finomítani kell őket, hogy a nemtelen fémek nemes fémmé (arannyá, ezüstté) váljanak.” – olvashatjuk a Pallas nagy lexikonában.