Számos nép képzetében él az a hiedelem, hogy az istenek szeméből patakzó könny olyan, mint a tiszta vizű forrás. Egy észak-amerikai indián törzs mítosza egy csontvázzá soványodott, állandóan síró emberről szól, akihez odamennek a birkák, hogy igyanak a könnyeiből. Amikor az ember abbahagyja a sírást, a könnycseppek helyében sós vizű forrás fakad.
A siratás, amely a magyar nyelv értelmező szótára szerint valakinek a halála, távolléte vagy valaminek az elvesztése, pusztulása miatti sírást, vagy valaminek a keseregve történő emlegetését, fölidézését jelenti, néhány népszokás elnevezése is. A legismertebbek a leány- és legénysiratók, valamint a halottsiratók ceremóniái.
A skorpiókat veszélyesnek, gonosznak tartják szinte az egész világon, mivel méregtüskéjük szúrásával az embereknek nagy fájdalmat képesek okozni, ami néha halálos kimenetelű lehet. A mesékben és a legendákban a gonosztevők szerepét játsszák. A közép-amerikai maják, már a pusztítás jelképének tekintették a skorpiót.
Ez a gyönyörű zöld színű ásvány volt a régiek legkedveltebb drágaköve. A gyémánt, a gyöngy és a smaragd idősebb Plinius szerint (23-79) a legbecsesebb drágakövek, de a smaragd színe - mondja Plinius - minden drágakő közt legjobban gyönyörködteti a szemeket.
A só már a történelem előtti időkben is az emberi táplálkozás része volt. Az állatok ösztönösen - a természetes előfordulási helyeit megkeresve - elégítették ki só szükségletüket. A vadászó ősember az állatok húsának elfogyasztásával jutott sóhoz.