A tej az egyik legfontosabb táplálék, a bőség jelképe. A dél-indiai todák számára és az afrikai állattenyésztők körében a tej szakrálisan tiszta ital. Gyakorta említik a vérrel együtt, mert mindkettőt éltető erőnek tekintik, és feltételezik, hogy képesek egymásba átalakulni; a tejből vér, a vérből tej lesz.
A teknősbékák legendás erejűkről ismertek. Az észak-amerikai indiánok, azt mondják, hogy a szárazföldet az ősóceán iszapjából egy földbe merült teknős készítette el; míg egy másik feltételezésük alapján egy teknősbéka páncéljából nőtt ki a Világegyetemet összekötő hatalmas fa.
A holttestnek kijáró végső tiszteletadás, a temetési szertartás megtartása, a család vagy az elhunyt környezetének kötelessége. Minden korban súlyos ítéletet jelentett, nagy szerencsétlenségre utalt a temetetlen halott. Egy földdel vagy kövekkel lezárt gödör kijárt még a bűnözőknek, gonosztevőknek. A halottak iránti tiszteletadás valamennyi kultúrának részévé vált. Ezzel kapcsolatban Sir William Ewart Gladstone (1809-1898) angol államférfi, aki négy alkalommal volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, így vélekedett: „Mutassák meg nekem, hogy miképpen bánik egy nemzet a halottaival, és matematikai pontossággal ki fogom számítani népének könyörületességét, földje törvényeinek tiszteletét, és a magas ideák iránti hűségét.”
A törzs halottjainak eltemetése, vagy hamvainak elszórása, elföldelése már az őskorban is általános gyakorlat volt. A régészeti feltárások során - az emberi csontok mellett - előkerült állati agancsok és virágmaradványok arra utalnak, hogy a halottkultusz kezdetleges formái már több tízezer évvel ezelőtt, a neandervölgyi ősember korában megjelentek. A közösségi temetkezési helyek kijelölésére, a mai értelemben vett temetők, sírkertek létesítésére azonban csak a történelmi idők kezdetén, a települések kialakulásával került sor.
Az indiaiak szerint a tenger vize öröktől fogva életteremtő erő, amelyet a forróság hozott létre, és amely minden mást életre hívott.