Szalamandra

A fekete foltos, narancsvörös színű szalamandrákat gyakorta tüntetik fel csodálatos szörnyként, a kéjvágyat elutasító erényes állatként. Egykoron borzalmas, félelmetes állat hírében állt. A római törvénykönyvek méregkeverőknek nyilvánították, és halálra ítélték azt, aki embertársának a szalamandra valamelyik részét beadta. A 18. sz. vége felé is akadt olyan asszony, aki urát úgy akarta jobb létre szenderíteni, hogy egy darab szalamandrahúst tett az ételébe.


Más hiedelmek a tűzzel hozzák kapcsolatba. A görög filozófus, Arisztotelész (i.e. 384-322) azt mondja, a szalamandra szereti a tüzet, de a tűz nem szereti a szalamandrát. Ha véletlenül beesne a lángok közé, a tűz azonnal elalszik.

Id. Plinius (23-79) római természettudós szerint a szalamandra sárkány- vagy gyíkforma állat, bőre fekete és arany pettyes. Kizárólag a tűzben él, ami egyáltalán nem esik a nehezére, mivel a teste rendkívül hideg, így aztán a legforróbb lángokat is csak kellemesen langyosnak érzi.

E hiedelmek miatt jobban tette az az állat, amely távol maradt a tűztől a tűzvészekkor. Amelyiknek nem sikerült egérutat nyerni, azt a tűzbe vetették, mert úgy vélték, hogy ezzel eloltják a tüzet, mivel hideg volt az állat teste, és a hideg kioltja a meleget.

A kínai szalamandrák gubókat készítenek maguknak, mint a hernyók, de csak a királyi udvar hölgyei engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy szalamandra-selyemből készült ruhákat viseljenek. Ezeket is tűzzel kellett megtisztítani.

A szalamandrák igazi otthona azonban az alkimista laboratórium, ahol a tűz elemi szellemeinek felelnek meg. A tűzokádó szalamandrák az alkimisták körében a tüzet és a ként jelképezik. Az aranyművesek régen kegyetlen ceremónia keretében égették meg a szerencsétlen állatot, mert azt hitték, ha szegény teremtést az olvasztótűzre teszik, és jó idő múlva higanyt csöpögtetnek elszenesedő mérges testére, akkor megkapják az óhajtott fémet.